unitekg

Amikor ezeket a betűket, szavakat, vagy sorokat gépeltem, már nagyon rosszul látok. A gép betű asztalát még látom, de azt, amit gépelek a papírra, már nehezen látom, nem tudom olvasni. Hát akkor miért gépelek, miért fárasztom. kínozom magamat, mondhatná valaki. Miért? Hát mit csináljak egész nap? Ez az egyetlen szórakozásom, idő töltésem, ha ezt is elhagynám, az idegesség, a guta meg is ütne. Aztán, amit leírok, az sem éppen hiábavaló, valaki talán használhatja. Ezért írok mindenek ellenére is, még ha nagyon hibásan is, mert azért csak el lehet olvasni. De azon sem lehet nagyon csodálkozni, hogy nem látok úgy, ahogy kellene, mert igen sok jutott ennek az én két szememnek.

Én egészséges, ép, erős szemekkel születtem, léptem ki ebbe az életbe. A szemeimmel nem is volt baj el egészen az első gimnazista koromig. Mint első gimnazista, az akkori szokás szerint, vagy iskolai szokás szerint, én is, mint mások, valami intézeti munkát vállaltam. Egyik osztálytársammal hetenként váltva sepregető, portörlő, lámpa oltó, szellőztető voltam. 1915-ben egy kora tavaszi délutánon, mint nagy játékos gyerek, a futball pályán, a bentlakás kertjében rúgtuk mi is, azt a magunk készítette labdát. A játékban nagyon kiizzadtam s megfeledkeztem arról, hogy nekem a szobát ki kellett volna seperni, takarítani, port törölni, és szellőztetni kellett volna. Az úgynevezett “szilencium” előtt tíz perccel döbbentem rá erre, amikor is félve a szobafőnöktől, felrohantam az emeleten levő 23-as számú szobába és kinyitva ajtót. ablakot, nagy huzatot csinálva sepregettem, hoztam rendbe a lámpákat és töröltem a port. Természetesen, olyan kimelegedett testtel, vizes hajjal, fejjel, amikor még a levegő nagyon éles, hideg volt. Én nem is láttam, akkor még nem is éreztem, de a szobalakók mind mondták, hogy milyen vérmes a szemem, s a tanárok is mind kérdezték, hogy mi van a szememmel, hogy olyan vérmes. Mi történt, kérdezték. Aztán az igazgató is megtudta, és utasítottak, hogy menjek az intézeti orvoshoz. Attól kezdve aztán jártam az orvosokat. A világosság annyira sértett, hogy nem bírtam. Az iskolából kimaradtam, és megkezdődött az egész életre szóló kálváriám. A későbbi megállapítások szerint, a hozzá nem értő orvosok félre értették a betegséget, helytelenül kezelték, s valósággal tönkre tették a szememet. Aztán a sokféle falusi orvosság, mert, amit mondtak, mindent kipróbáltunk, tönkre tette a szemem. Emiatt az iskoláimat is csak félévekig jártam, mert vagy csak félévkor mentem, karácsony után az iskolába, vagy már februárba haza kellett, hogy vigyenek az iskolából. Így aztán a tanulásban is lemaradtam, mert jelesnek indultam volt, s az érettségim csak hármas lett. A teológiai évek alatt már kevesebb baj volt a szememmel, de amikor a szakvizsgára került a sor, akkor újra olyan hatalmasan előállott a szembajom, hogy az akkori híres kolozsvári szemész, Fugulyán, eltiltott az olvasástól, s úgy készültem a szakvizsgára, hogy hallgattam ahogy az osztálytársaim hangosan tanultak.

Aztán vidékre, falura kerültem lelkésznek. Ott meg a baj az volt, hogy csak petróleum lámpa volt, én emellett a petróleum lámpa mellett kellett, hogy a kényszerű mulasztásokat valamennyire behozhassam, sokat olvastam, kínoztam a szememet, hogy nem egyszer a lámpa mellett virradtam meg. De azért baj nem volt 1933-ig, még szemüveget sem viseltem, s zavartalanul tudtam végezni a dolgaimat. Aztán esperes lettem és 1958-ban, augusztus utolsó vasárnapján, a székelyudvarhelyi templomban, felolvastam a közel húsz oldalas esperesi jelentésemet. Tíz nap múlva letartóztattak és azzal a felolvasásnak vége lett. Hat év múlva, amikor a börtönből kikerültem, nem tudtam olvasni. Maga a hat év, a szemüveg nélküliség, a 40 kg-ra való lefogyás, a vitamin hiányos táplálkozás, a cellai sötétség, stb. eredményezték, hogy olvasni nem tudok, s írni is mind nehezebben, s most már a gépelés is mind nehezebb. Mindazon által, amikor a börtönből kikerültem, annyit írtam, legtöbbet gépelve, hogy sok jó szemű nem írt annyit. Szeretném, ha még, amíg az Isten éltet, tudnék gépelni, mert ez az egyetlen, amivel az időt tölthetem. De legalább még két, esetleg három évet szeretném, ha tudnék gépelni, mert van még pár dolgozat tervem, amit szeretnék megírni. Ezek közé tartozik ez is, aminek most neki kezdtem.

Azt a hangot, amelyet ebben a szerény dolgozatban megszólaltatok, legelőször a Nyitrai Mózes, kénosi lelkész kibúcsúzójának a bankettjén, a fehér asztal melletti pohárköszöntőmben szólaltattam meg. Ezen a vacsorán ott volt László Andor, lókodi lelkész és néhány lókodi egyházközségi vezető hívő, akik hallották a beszédemet. Későbben László Andor mondta el, hogy amióta a lókodi atyafiak hallották a beszédemet, azóta vele szemben, mind nagyobb tisztelettel viseltetnek. Ez volt az eredménye a beszédemnek. Ezért a beszédért hálás nekem mindig.

Ezt a beszédet, illetve beszéd témát, sok változtatással, alkalmazással, megszólaltattam a Lukács Sándor, dícsőszentmártoni lelkész kibúcsúzója alkalmával, egy pohárköszöntőben és ugyancsak a Farkas Endre, dícsőszentmártoni lelkész beiktatóján is. A beszéd nagy visszhangra talált lelkészi és világi körökben is egyaránt. Nemrég elmondta a dícsőszentmártoni lelkész azt, hogy az egyik társaságban felemlegették ezt a beszédemet, pedig annak nemsokára 10 esztendeje, hogy elmondtam.

Kezdem azt, hogy maholnap hatvan esztendeje lesz annak, hogy 1923 őszén átléptem a kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémia küszöbét, mert akkor ezt az intézetet így nevezték. Én megvallom, hogy akkor nem sok hívatást éreztem e pálya iránt, de szép lassan megszületett és annyira megerősödött bennem ez a hívatásérzet, hogy bár a tornatanári felé megnyílt az út és nagy karriert csinálhattam volna, mint akkor híres tornász, nem hagytam ott a papi pályát. Aztán úgy a négy évig tartó teológián, majd pedig kint a lelkészi pályán, találkozva és elbeszélgetve annyi lelkésszel és figyelve magamat és más lelkészeket is, azok sziszifuszi küzdelmeit, könnyen megállapíthattam azt a nagy igazságot, amit ugyan sokan nem akarnak elismerni, hogy nehéz papnak lenni, hogy a lelkészi, a papi pálya egy igen nehéz pálya… Ennek megvan a maga varázsa, amit igazán csak az ért meg, aki abban benne van.

Megállapíthatom azt, amit más is megállapíthat, hogy már maga az emberré levés is nehéz, vagy mondjuk, hogy nehéz embernek lenni. Az én fiatal koromban volt egy dal, mely olyan sláger műdal, amelynek visszatérő refrénje így hangzott: “Az ember egy léha könnyelmű senki, és mégis mily nehéz embernek lenni…” Igen, mert az emberré levésnek annyi sok feltétele van, hogy azok mindenikének az ember nem igazán tud eleget tenni. Igen, mert az embernek levéshez nem elég az, hogy két lábon járunk. Az sem elég, hogy beszélünk egy vagy két nyelvet és megtudjuk magunkat értetni. Még az sem elég, hogy dolgozni tudunk, hogy alkotni tudunk, hogy az egyik alakokat farag, a másik tájakat fest, a harmadik könyveket ír, rímeket farag. Nem, ennél több kell az emberré levéshez. Az kell, hogy szeretni tudjon, hogy a szíve tele legyen jósággal, hogy amikor szeretni kell, akkor ne nézze azt, hogy az illető kicsoda-micsoda, milyen társadalmi osztályhoz, népfajhoz, felekezethez tartozik, milyen hitet, világnézetet vall, hanem szeressen. Az emberré levésne a feltétele az, hogy jó legyen még ahhoz is, aki megbántotta, hogy tudjon megbocsátani és kenyérrel dobja meg azt, aki kővel dobta meg. Az az ember, vagy az érdemli meg az emberi nevet, aki, mint a Jerikó úti, könyörülő szamaritánus, ő is hajoljon le az elesetthez, a félre lökötthöz, hogy bekötözze az élet ütötte sebeket, hagy magához ölelje a mindenkitől elhagyatottat, hogy meglássa az árvát, az özvegyet, hogy meghallja az S. O. S. segély kiáltásokat, hogy Veronika kendőjével könnyet töröljön, vigasztaljon, megnyugtassa a felzaklatott szíveket. Az érdemli meg az ember nevet, aki betartja minden körülmények között az emberi és Isteni törvényeket, s aki még élete és szabadsága kockázatával is védelmére kel a méltatlanul megbántottnak, megrágalmazottnak… De ki is tudná felsorakoztatni az emberré levésnek azt a sok feltételét? Éppen ezért, azt mondom, hogy az az ember, aki Jézusnak a két fő parancsolatát megtartja, szereti az Istent és szereti az embert.

Ha most már ezen a szemüvegen keresztül nézzük az emberek millióit, valóban azt kell megállapítanunk, hogy ebben a világban igen kevés az ember. Sokan járnak két lábon, beszélnek, értekeznek különböző nyelveken, dogoznak, alkotnak, faragnak, festenek, írnak, de ezek között kevés az ember, mert az emberré levésnek a feltételeit nem tudják betölteni. Nem is csoda, ha az egyik öreg székely, a maga bölcsességével így oktatta ki az egyik fiatal rokonát, mondván: “Jól jegyezd meg magadnak ecsém, hogy a világnak még fele sem ember”. Nem, még az embereknek fele sem tartja be azokat a feltételeket, amelyekkel az emberi nevet megérdemelnék.

Az emberek különböző foglalkozásokban élik meg a maguk életét, s töltik be szerepüket, hívatásukat. Én tudom, hogy ezek mindenikében emberré lenni nehéz. Nem akarom én itt most felsorakoztatni a foglalkozásokat, de egy párat a közismertek közül elmondok azért, hogy rámutassak arra, hogy milyen nehéz egy ilyen foglalkozásban élni.

Nehéz földműves embernek lenni, mert neki nincsen megszabva órában a maga munkaideje, mint annyi más munkásnak, mert neki ahogy azt mondani szokták, látástól vakulásig kell dolgoznia. Nehéz földműves munkásnak lenni, mert neki az esztendő minden szakában megvan a maga munkája, s neki nincsen szabad szombatja, mert igen gyakran még vasárnap is dolgozni a kell, mert ha nem, olyan károkat szenved, amit nem tud soha behozni. Itt el kell mondanom, a dolog igazolására azt, hogy 1924 pünkösdjében az aranyos széki Várfalván voltam Pünkösd ünnepén ünnepi légátus… Az előtte levő hetekben nagy szárasság volt. A hagyma termelő várfalvi nép, aggódva figyelte az időjárást. A hagyma palántákat ugyan öntözgették, de a kiültetésről, bár már ideje lett volna szó sem lehetett, mert a föld nagyon száraz volt. Amikor Várfalvára megérkeztem, az eső is megérkezett. Szép csendes eső hullott és a szomjas föld csak úgy szívta magába az esőt. A lelkész azt mondta, hogy ha reggelre az eső eláll, holnap az ünnep első napján, senki sem lesz a templomba. Megütődve hallgattam a pap bejelentését. Úgy is lett. Reggelre elállt az eső, s az emberek, a család legkisebbjei is mentek a mezőre, vitték a hagyma palántákat, s ültették azt még Pünkösd első napján is.

Nehéz földműves embernek lenni, mert bár mindeneket a legjobban elvégez, mégis a legtöbb esetben nem a munkától, hanem az időjárástól függ a kenyere. Hányszor elveri a jég a határt, eliszapolja a termést az ár, vagy megsemmisíti az aszály, s milyen nehéz azt pótolni… Nehéz földműves embernek lenni, mert a földműves embert a nap megperzseli, az eső megveri, a szál megfújja, a hideg megsanyargatja, s az idő minden viszontagságának ki van téve.

Nehéz bányász embernek lenni, mert annak minden nap le kell szállnia a föld mélyére, s ott a nehéz levegőben kell a sötétben dolgoznia. Soha nem tudja ott lent a mélyben, hogy még feljut-e a föld színére, vagy pedig egy robbanás, vagy földcsuszás következtében hallva hozzák ki onnan. Ezért is mondja a bányászok indulója, hogy “szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete.”

Nehéz tanügyi embernek lenni. Nehéz oktatónak, tanítónak, tanár embernek lenni, és a napnak nagy részét elhasznált levegőjű tanteremben tölteni. Nehéz vesződni annyi rakoncátlan, neveletlen gyermekkel, azokból valamennyire embert faragni, akik minden akaratukkal tiltakoznak, ellenkeznek, húzódoznak tőle. Nehéz tanítónak lenni és igen gyakran szembe kerülni magukkal a szülőkkel is, és hálát csak nagyon ritkán kapni a gyermektől, a szülőktől, vagy a felettes hatóságtól. Nem is hiába nevezték a tanítót a nemzet napszámosának, mert ez is egy igen lenézett, igen gyengén fizetett napszámosa a nemzetnek. Az még ma is, pedig több elismerést és fizetést érdemelnének.

Nehéz orvos embernek lenni. Az életének nagy részét betegeik között tölteni, és mindig félni attól, hogy valamely ragályos betegséget magával hurcol be a családjába. Nehéz orvosnak lenni, gyógyítani, jól megtalálni a diagnózist, receptet írni akkor is, amikor maga is beteg, hitet, reményt adni, amikor maga is látja, hogy már nincs élet benne, akkor vigasztalni, amikor maga is vigasztalásra szorul. Nehéz orvosnak lenni és operálni, hiszen minden vágás óriási felelősséggel jár, minden operáció bizonytalan.

Nehéz jogász embernek lenni. Védeni az ártatlannak látszót, mert soha sem lehet tudni, hogy ki a bűnös és ki az ártatlan. Nehéz jogásznak lenni és kideríteni az igazságot, és a bírói székben ítéletet mondani arra, aki ártatlan, mert a felettesek, vagy a törvények azt parancsolják. Nehéz jogász embernek lenni és eligazodni a rengeteg törvény és rendelet között úgy, hogy azokba bele ne ütközzék, és magának vagy másnak bajt ne okozzon.

Nehéz hivatalnok embernek lenni. Bemenni minden reggel abba a rideg, sokszor hideg és naptalan, levegőtlen irodába, ott görnyedni az íróasztal mellett a poros akták fölé hajolva. Nehéz annyi emberrel, akik ügyes-bajos dolgaikban felkeresik, vesződni velük, a folyton gyanakvókat megnyugtatni, eligazítani, kiszolgálni.

És így tovább. Bizony egyik sem könnyű foglalkozás, amelyet itt felsorakoztattam, és a többi sem, amelyekre nem került sor. Nehéz mindenik én elismerem, és hirdetem is minden felé.

A leírt szöveg nyelvtani helyességét a blog szerkesztője felvállalta, a szöveg tartalmát eredeti alakjában tette közzé, azon nem módosított.

Hát igen, én elismerem, nemcsak repülő szóval, de itt írásba is adva, ahogy mondják, fehéren a feketével, hogy nehéz neked földműves, bányász, tanító, orvos, jogász, hivatalnok testvér, és nehéz minden foglalkozási ágban dolgozó testvérnek, de higgyétek el, ismerjétek el, hogy nehéz a lelkésznek, a papnak is. S hogy ezt ne csak tessék-lássék - azért, mert én is elismerem azt, hogy nektek is nehéz, vagy a velem szembeni tisztelettel - megpróbálok emberekről beszélni, akik igazolnának. Mindössze annyit említek meg, hogy én tudok arról, hogy volt idő, amikor az unitárius teológiára az egyik évben csak egy növendék jelentkezett, viszont nem tudok arról, hogy többen jelentkeztek volna, mint amennyit felvettek a demokráciában, amióta egyetemi városban lakom, az utolsó 10 esztendőben minden szeptemberben megfigyeltem azt, hogy megrohanják az érettségizett fiatalok az egyetemeket, technikumokat. Egy-egy helyre öt és harminc közötti jelentkező jut. Az egyetemek százával utasítják el a jelentkezőket, buktatják el a nehéz felvételi vizsgákon. Vannak akik 4-5 alkalommal is nekimegy a vizsgának, hogy valahogy bejuthasson. Igen, mert orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, tanárok stb. akarnak lenni. Most ezekkel az intézetekkel szemben, veszem a szintén egyetemi fokú teológiát. A jelentkezők száma igen gyakran nem volt elég úgy, hogy nem volt miben válogatni. Vagy ha több jelentkező volt is, az csak 1-2-vel volt több, mint amennyit fel lehetett venni. Milyen nagy a különbség. Tegyük fel a kérdést, hogy miért van ez és feleljünk is rá, hogy miért.

Az egyik oka különösen az volt, s még ma is az, hogy a pap falun kell, hogy leélje a maga életét. Igaz, hogy vannak városi lelkészek is, és az utóbbi időkben sok orvos, gyógyszerész, mérnök, tanár falun éli le a maga életét, tehát ez nem lehet ok, vagy magyarázat. A másik magyarázat az anyagiak, a kereseti lehetőség. Hát ebben már van valami igaz, mert az orvosoknak a fizetés mellett elég sok a mellékes, de sem a gyógyszerésznek, sem a mérnöknek, vagy a tanárnak nincs az a sok mellékes, s egy jó papnak is már a szertartások - keresztelés, esketés, temetés - adnak ajándékot. És a jó lelkésznek sok mindennel kedveskednek a hívek. Azt is felhozhatjuk, hogy egyeseknél a cím, a rang az irányadó, és azt mondják, hogy nagyobb tekintélye van a tanárnak, mérnöknek, orvosnak, mint a papnak. Hát ezt se mondja senki, mert a papnál tekintélyesebb a gyülekezetben senki sincsen, s aztán az a pap tekintélyt akar, doktorálhat is, és olvasottságával, magatartásával tekintélyt szerezhet, s hogy vissza térjek az anyagiakra, el kell mondanom azt, hogy a pap is éppen úgy van megfizetve, mint a tanár. Ha pedig, amiket felsorakoztattam, nem okai a dolgoknak, akkor nem marad más, mint azt mondani, hogy annak, hogy az egyetemeket megrohanják az érettségizettek, s a teológián gyakran nincs elég növendék, annak a magyarázata az, hogy nehéz a lelkészi pálya, nehéz papnak lenni. Nehezebb, mint akár melyik másik pálya.

Kezdem ott, hogy különösen amióta a teológiát egyetemi fokra emelték, azóta a színvonal is emelkedett. Amíg az egyetemeken is csak egyet tanulnak, addig a teológián hébert, görögöt, oroszt, angolt tanítanak. Aztán jönnek az elvont teológiai tudományok: hittan, erkölcstan, vallás bölcselet, egyháztörténelem, szónoklattan és a többi, amelyik valljuk meg, elég nehezek. És már ezek a nehézségek és a papi pálya nehézségei, amelyek előre vetítik árnyékukat, késztetnek arra egyeseket, hogy pár hónap múlva otthagyják a teológiát, és könnyebb pályán helyezkednek el. Ne felejtsük el azt sem, hogy napjaink egyházi vezetése sem adja meg a biztonságot a végzős növendékeknek. Vannak olyanok, akik az első év után hagyták ott a teológiát, mások meg a másod-harmad év után vettek búcsút, s olyanok is voltak, akik a teológiát elvégezték, s amikor kikerültek valamely egyházközségbe, s ott megkezdődött az élet, s készültek a nagypapi vizsgára, akkor vették észre, hogy nem papnak valók, hogy nem tudnak megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amit a papi pálya megkíván tőlük és akkor hagyták ott a papi pályát. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket az egyházi vezetés tántorított el a papi pályától, noha szép munkát végezhettek volna. De voltak olyanok is, akik 5-10-15-20 év után, sőt még ennél is későbben ébredtek rá arra, hogy nem papnak valók, hogy nehéz ez a pálya és hagyták ott azt.

De hadd folytassam tovább, annak igazolását, hogy miért is olyan nehéz ez a lelkészi, vagy papi pálya.

Ott előtérbe lépik a hivatás kérdése. Mindenféle foglalkozásnál egyik elsődleges kérdés, hogy az illető a maga foglalkozásához érez-e hivatást.A hivatásérzet az, ami megkönnyíti a foglalkozást. Ha valamelyes foglalkozáshoz van hivatásérzetünk, úgy is mondhatnám, hogyha szeretjük a foglalkozásunkat, akkor az sokkal könnyebb, mintha az hiányzik. A hivatással élő ember jó kedvvel végzi a dolgát, s így eredményes is az. Ahol azonban nincsen hivatásérzet, hivatástudat, az nem szeretheti az ő foglalkozását. S aki azt nem szereti, az csak unottan, kedvtelenül végzi azt, s természetesen annak nincs is eredménye. S ha valahol, hát első sorban a lelkészi pályán látszik meg a hivatás hiánya, ott aztán nagyon megbosszulja magát. Ezért is nehéz papnak lenni. Erre még hatványozottan ránehezedik az a nehézség, hogy a papnak, a gyülekezeti munkáján kívül, ahol sikere lehet, ahol diadalmaskodik, főleg, ha hivatásérzettel végzi a munkáját, meg kell felelnie a felsőbb akaratnak, amely meghatározza munkáját. Mert nem az a fontos sok esetben, hogy a hivatás tudat szép eredményeket ad a gyülekezetben, hanem az, hogy az megfeleljen az egyházi érdekeknek. Ez a dolog sok esetben megkeserítette az igazi lelkész életét. Én nem mondom azt, hogy ha valakiben nincsen a papi pálya iránt hivatásérzet, az ne menjen a papi pályára, mert a hivatás közben is megszülethetik. Én tudok ilyen esetet is. Tudom azt, hogy volt olyan egyén, akiben, amikor a teológiára beiratkozott volna, nem volt egy fikarcnyi hivatásérzet, vagy tudat, mert a kényszerűség sodorta erre a pályára, de közben olyan hivatás született meg benne, hogy jobb nem is kell. Én csak azt mondom, hogy ha a teológián nem született meg, vagy a pálya elején, akkor jobb, ha időben otthagyja, mert ezt a pályát megélni, betölteni hivatás nélkül nem lehet, vagy olyan nehéz, hogy azt elviselni nem lehet. Tehát a lelkészi, a papi pálya azért nehéz, mert azt nem lehet napszámosként nézni a napot, várni, hogy teljenek a napok, hónapok, évek. Így szolgálni minden vasárnap, a gyülekezet elé állni, beszélni, arról, amit maga sem hisz, az nagyon nehéz. Hivatás nélkül lelkészként szolgálni nagyon nehéz, mert az ilyen lelkész minden szolgálatot un, minden kis nehézséget felnagyít, mindenkiben ellenséget lát, mindenkitől tartózkodik, tartja a három lépést, s mindenkit és minden eseményt tartózkodva fogad. Az ilyen lelkész nemcsak a pályáját nem szereti, hanem nem szereti azokat sem, akikkel együtt él, akikért dolgoznia kellene. Az ilyen nem szereti a híveit sem, s minden kis hibájukat, akaratlan tévedéseiket felnagyítja, s tudatlanságból származó szavaikat halálos sértésnek veszi, amit nem tud megbocsátani. Az ilyen embernek nagyon nehéz a lelkészi pálya. De ha már itt tartok, hadd mondjam el azt is, hogy ezt a különben nehéz papi pályát mennyire megnehezíti az, ha a lelkész munkája során nem biztatásra és nem támogatásra talál saját egyháza kebelében, hanem ellenségeskedésre, mert hangja, szava, véleménye van. Sokan panaszkodva mondták el, hogy kedvük is elmegy a munkától, amikor azt látják, hogy csak kívülről szép, amit egyháznak nevezünk. Aki pedig mert szólni, annak nagyon megnehezítették a sorsát és az életét. Ez akkor is igaz, ha valaki hivatással indul el, hivatással él és dolgozik. Akiben megvan a hivatásérzet, az szereti a papi pályát. Szereti azt a népet, akinek élettalajából hajtott ki az ő életfája is. Szereti ezt a népet úgy, ahogy van, erényeivel és hibáival együtt. Az ilyen pap nem érzékenykedik, nem vesz mindeneket személyes sértésnek, s megtudja bocsátani, ha akaratlanul megsértették. Az ilyen pap Jézussal tudja mondani, hogy az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű. Az ilyen lelkipásztor benne él a gyülekezetében, s a gyülekezet ütőerén tartja az ő kezét, s így tudja minden búját, baját, örömét, s vele is örvend, és vele is sír, vagy búsul, s így természetesen mindent tud, ami a gyülekezetében történik, átmegy rajta. Az ilyen pap előtt nem lehet közömbös semmi, ami a gyülekezettel, a gyermekekkel, az ifjakkal, a felnőttekkel, vagy az öregekkel történik. Az ilyen lelkész nem tud nyugodtan pihenni, ha a gyülekezetében valami baj van. Az ilyen pap napokat töpreng, amikor baj van és aggódva keresi a megoldást. Én ismertem lelkészt, aki jó néhány kilót a súlyából leadott, amikor a hívei egy bálon összeverekedtek, s letartóztattak egyeseket, s jött a tárgyalás, a börtön, a temetés, a gyász, a haragtartás, s a visszavágásra való készülés.

Itt most kikapcsolom azt a lelkészt, aki hivatásérzet nélkül ment a teológiára, akiben a teológián sem született meg ez a hivatás, s hivatásérzet nélkül, csak megélhetésből, mert hát valamivel foglalkozni kell, ment a papi pályára és kezdte meg egy gyülekezetben a szolgálatokat. Ezzel foglalkozni sem érdemes, mert ez csak csinálja, amit csinál, mert hát ezért kapja a fizetést, de neki nem fáj semmi, neki mindegy, hogy mi van a gyülekezetében, a fontos az, hogy a hívek megadják a jó kepét, megfizessék az egyházfenntartást, hogy aztán jönnek-e a templomba, vagy sem, hogy mit mondanak a gyülekezetben, az nem fontos, hogy mi van a gyülekezetében, az nem érdekli.

Az egyik lelkész nagy humorral, de a valóságot is elmondva hangoztatta, hogy ő hivatásból és küldetésből ment a papi pályára. Ugyanis a bátyja hívta és az anyja küldte. Ez volt az ő hivatása és küldetése, de meg is látszott egész papi szolgálatán. És itt, ha már érintettem, azt is hadd mondjam el, hogy igen nagy százalékban az ilyen “hivatott és küldetett” lelkészek csináltak a Mezőségből “Holttengert”, s “elsöpört” falut a Farcádi tiszteletes mintájára. És mi unitáriusok is, így veszítettük el, azokat a gyülekezeteket, mint Magyarszentbenedek, Küküllőszéplak, ahol a papnak megvolt a 40 hold birtok akkor is, ha a hívek más gyülekezetbe mentek. Mert a hivatás nélküli lelkész nem a hívekkel törödött, hanem a birtokkal, s neki nem fájt, ha a hívek más egyházba tértek, mert a jövedelme nem apadt.

A hivatásos lelkész azonban más. A hivatásos lelkész a reája bízott gyülekezetét úgy félti, úgy számon tartja, mint az apa, vagy az anya a gyerekeit. A hivatásos lelkész, a gyülekezet gyerek és ifjú tagjait gyermekeinek tartja és úgy is vigyázza azokat. A meglett korúakat testvérének tekinti és úgy is szereti, ahogy a testvér tud szeretni. Az idős öregeket, apjának, anyjának tartja, akikhez, mint gyermek közeledik. Sok helyen hangoztatják, hol komoly megfontolással, hol pedig gúnyolódva, gyanakodva, hogy a falu papja a falu apja, ami igaz is, a szó igaz tiszta, nemes értelmében. A hivatásos papnál a gyülekezet valóban egy nagy család, amelynek ő a feje, az apja. Ennek az ilyen papnak, lelki atyának, pedig minden gyermeke egyformán kedves. Mindenkiről tudja, hogy hol jár, mit tesz, miként él. És ha valamelyik örvend, akkor vele örvend, s bármelyiknek bánata van, vele búsul. A hivatásos papnak, minden éppen úgy fáj, mint akármelyik hívének, ha fájdalma van. Együtt örvend a családdal, ha azok a gyermek jövetelén örvendenek. Együtt vigad akkor, amikor két szív örök hűséget fogad, s azon sokan vigadnak. És együtt búsul, könnyezik akkor, amikor valamelyik családból egyet a halál kiszólított.

A hivatásos lelkésznek mindeneket tudnia kell, ami a gyülekezetében történik. Azt neki el is mondják a megbízottak, vagy mások… S miután mindenek tud, mindenről tudomása van, azok nem is hagyják érintetlenül. Azok felkavarják lelki állapotát. Minden értesülés felzaklatja idegeit, megviseli, nyugtalan nappalokat és álmatlan éjszakákat szerez neki. Különösen azok kavarják fel, amikor egyik-másik családban békétlenség van. Amikor az egyik család a másikkal kerül ellentétbe. Amikor a fiatalok a bálokban összeverekednek. Amikor valamelyik családban a gyermekkel, vagy ifjúval szerencsétlenség történik, amikor valakit kórházba visznek, amikor valakit ártatlanul megrágalmaznak, vagy éppen meghurcolnak. Különösen olyankor emészti magát a lelkész, amikor nagyon szeretne a bajokon segíteni, de nem tud. Ilyenkor csak kesereg, emészti magát. Mindezek nagyon megviselik a lelkészt, mindezekhez még hozzájárul az a sok és nehéz szolgálat, amit sokszor jéghideg templomokban, temetéseken a szabadban, hóviharokban, nagy esőkben, perzselő napon, ilyen lelkiállapotban végeznie kell. Mindezeken túl és felül, az a lelki zaklatottság, amit sokszor a pap a maga és máskor a hívei jogaiért, igazságáért küzdenie, viselnie kell, a helyi kiskirályok, hatalmasságok, egyházi és világi hatalom meg nem értése, vagy rosszindulata miatt. Igen csak ismételgetem éppen ezért, hogy nehéz papnak lenni. Nem is bírják sokan, már korán el is menekülnek, de sokan a terhek, a lelki megrázkódtatások miatt össze is roppannak. Aki nem foglalkozott vele, nem vette számba, az nem tudja, honnan is tudhatná, hogy csak ebben a rohanó században, 50-60 év alatt hány fiatal lelkész roppant össze, semmisült meg, költözött el abba a másik világba. Itt most csak azokat sorolom fel, akik fiatalon, vagy java korukban haltak el, s nem érhették meg a nyugdíjat, ami újra csak azt bizonyítja, hogy nehéz lelkésznek lenni.

A költői lelkülettel megáldott Dobay István, vargyasi lelkész, a nemes lelkületű, szelíd tekintetű Kádár Lajos, ádámosi lelkész, a mind többre és jobbra igyekvő Késmárki Miklós, baróti lelkész, a nemesen gondolkodó Barabás Béla, szentivánlaborfalvi lelkész, az írói tehetséggel megáldott Fekete Lajos, brassói lelkész, a magát folyton képező, jó szónok Kővári Jakab, brassói lelkész, a csodálatosan szép orgánummal megáldott Darkó Béla, marosvásárhelyi lelkész, a szép vallásos verseket író, jó szónok Demeter Dénes, homoródkarácsonyfalvi lelkész. De ide sorolom a jó pásztor és jó gazda jelzőt kiérdemlő Bedő Miklós, szentpéteri lelkész, a dalos ajkú Fazakas Jenő, fiatfalvi lelkész, a zsoltáros ajkú Nagy Sándor, lókodi lelkész, a humoráról széles körben ismert Váry Domokos, homoródszentpáli lelkész. A mindig politizáló Sükösd Pál, abásfalvi lelkész, a gerinces jellemű Lőrinczy János, bordosi lelkész, a kitűnő barát Zsigmond József, kadácsi lelkész, a gondos pásztor Katona József, lókodi lelkész, az eleven észjárású Kozma Dimény, firtosváraljai lelkész, a muzsikáló Péterffy Mihály, tordátfalvi lelkész, a tekintélyes Pál Dénes, siménfalvi lelkész. A mindig jó kedélyű Ekárt Andor, székelykeresztúri lelkész, a nemes szónok és egyházi író Orbán Lajos, újszékeli lelkész, a csöndes természetű Sófalvy Domokos, csekefalvi lelkész, a jó szónok hírében álló ifj. Máthé Lajos, szentábrahámi lelkész, a mély hitű Benczédy Ferenc, gagyi lelkész. A jeles tanuló Pálffy Árpád, kőrispataki lelkész, a szorgalmas Gergely János, jobbágyfalvi lelkész, a törekvő Nagy Samu, mezőségi szórvány lelkész, az írói vénával megáldott Rédiger Géza, szabédi lelkész, a lelkesen dolgozó, missziós lelkületű Fazakas Béla, abrudbányai lelkész, a szép jövő előtt álló Rédiger Géza, nyárádgálfalvi lelkész, a munkás, dolgozó Péter Ödön, ravai lelkész, a jó gyülekezet alapjait kemény kézzel lerakó Pataki András, várfalvi lelkész, a pozitív unitarizmus úttörője Iván László, budapesti lelkész, a nagy unitárius utazó, falukutató, író Balázs Ferenc, mészkői lelkész. A jó tornász, a jó szép stílussal író Simén Domokos, almási lelkész, a kedves modorú Ürmössy Gábor, abrudbányai lelkész.

Ezek az itt felsorakoztatott unitárius lelkészek mindenike vállalta a nehéz papi pályát, és végezte is a reája bízottakat, de e nehéz pálya roppant súlya alatt, valamit a felső és külső nyomás miatt, már fiatalon, másik java korában összeroppant úgy, hogy egyik sem érhette meg a boldognak nevezett nyugdíjas kort. Ha ez a szerény írás egyebet semmit sem adna, de ad annyit, hogy ezeknek a derék és korán elhalt lelkészeknek a nevét feljegyzem, hogy emléküket legalább így megemlítem, már az is valami, már akkor sem fáradtam hiába. Lehet, hogy volt még olyan lelkész, akit meg kellett volna említsek, de ha kifelejtettem, megkövetem. Legyen áldott az emlékük, akik az egyház oltárán áldozták gfel nemes életüket.

Itt egy kicsit számba véve a száraz tényt a számbeli adatok tükrében, el kell mondanom azt, hogy igen sok a fiatalon elhalt lelkészek száma. Annyi lelkészből, amennyi nekünk unitáriusoknak van, annyi elhalt fiatalon,  nem érve el a nyugdíj korhatárt, hogy azt kell mondanom, hogy más szellemi munkások, százalék szerint nem érnek minket utol. Ez is igazolja azt, hogy minden más pályánál nehezebb pálya a papi pálya, amely megviseli, összeroppantja azt, aki abban egész lélekkel bele fekszik, aki magát adja e pályának. Lehet, hogy ezek közül sokan, vagy egyesek ma is élnének, ha más pályákon helyezkedhettek volna el, de ezen a pályán maradtak, éltek, dolgoztak, s ezért él ez a az egyház, mert igaz az, hogy csak azok az eszmék élnek, azok örök életűek, amelyekért meg tudunk halni. És az is igaz, hogy minden ember, dolgozzék az bármilyen pályán, annyit ér, amennyit tud adni annak a közösségnek, amelyet szolgál. Ezek a felsoroltak pedig a legtöbbet, az életet adták. Ennyi fiatal lelkész elhalálozása ellenére is, még mindig él ez az egyház, s próbálja történelmi hivatását megélni, betölteni.

Bár minden egyes lelkész elveszítése, akiket felsoroltam, nagy veszteség, még sem ez a nagyobb, azaz ennél is van nagyobb veszteség. Nagy veszteség azokban van, akik mint lelkészek, otthagyták a papi pályát, akik közül egyesek nem csak a papi pályát hagyták ott, hanem az egyházzal is megszakítottak valamely okból kifolyólag minden kapcsolatot, vagy az egyház egyenes ellenségei lettek. Ezek, akiket így felemlítek, sokkal többen vannak, mint azok, akiket az előbb felsoroltam. Szinte hihetetlennek látszik az, hogy ezek a papi pályát elhagyó, még kétszer annyian, vagy háromszor annyian vannak, mint azok, akik fiatalon elhaltak.

Ezek, akik a lelkészi pályát elhagyták, s más pályával felcserélték, életük különböző szakaszában, idejében vagy helyzetében tették. Voltak olyanok, akik beiratkozva a teológiára, csak pár hétig, vagy hónapig látogatták az előadásokat, mert hamarosan rájöttek arra, hogy ez a pálya nem nekik való, ez igen nehéz, többet kíván meg, mint amennyit ő tud adni. Voltak olyanok, akik a teológiai előadásokat éveken keresztül hallgatták, akik rendesen kollokváltak, még alapvizsgát is tettek, s csak azután mondtak búcsút a teológiának, hagyták ott a pályát, mert jobb lehetőségek nyíltak meg számukra, s jobbnak látták ezt a nehéz pályát egy könnyebbel felcserélni. Voltak olyanok, akik be is fejezték a teológiai évfolyamokat, letették az úgynevezett negyed év vizsgát, azt a kispapi vizsgát, s akkor vettek búcsút ettől a pályától. Kaptak más állást, kényelmesebbet, pénzesebbet, tekintélyesebbet. Volt olyan, aki a négy teológiai év végzése után, még az egyháztól is elfogadta azt a kitüntetést, amit sok derék teológus szívesen fogadott volna, hogy külföldi tanulmányútra kisegítették, s amikor onnan haza jött, akkor fordított hátat a papi pályának, és semmiért ki nem ment volna egy faluba papnak, mert ő többnek, akadémistának érezte, tudta magát, s elvárta volna, hogy a püspök, vagy valamelyik teológiai tanár átadja a székét. Voltak olyanok, akik, amikor megkezdték a gyakorlati évet, s ott megkezdődött a munka, a minden vasárnapi prédikálás, a különböző szertartások, a hívekkel való törődés, vesződés, akkor jöttek rá, hogy ez a pálya nem nekik való, igazán nehéz pálya, igen sokat követel, és letették a palástot, otthagyták a papi pályát és a könnyebb részt választották. Voltak olyan lelkészek, akik 5-10 évi szolgálat után jöttek rá arra, hogy nehéz ez a pálya, hogy nem bírják és mentek más pályára. Sőt még olyanok is voltak, akik több évi szolgálat után választottak kényelmesebb pályát. Különösen a “nagy rendszer”, vagy országhatár változások hoztak ilyen eseteket. A bécsi döntés után, többen is búcsút mondtak a papi pályának, s úgyszintén az úgynevezett felszabadulás, a “demokrácia” vitt el többet az egyháztól, illetve a papi foglalkozástól.

Azok között az emberek, ifjak, vagy idősebbek között, akik bármiféle okból hagyták el az unitárius papi foglalkozást és cserélték fel mássá, azok a további magatartásukban különböző módon cselekedtek. Voltak olyanok, akik nem csak a papi foglalkozást hagyták el, hanem hátat fordítva egyházunkat is elhagyták, hitet és vallást változtattak, s a könnyebb református, lutheránus, vagy katolikus egyházban kerestek papi állást, foglalkozást, mert azt jobbnak, könnyebbnek és jövedelmezőbbnek tartották. Voltak olyanok, akik otthonukban bizalmas kőrben unitáriusnak maradtak, de ha nyilvánosan sarokba szorították, azt mondta, hogy felekezeten kívüli. Mondhatta nyugodtan, mert az egyházzal semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn. Volt olyan, aki soha át nem lépte a templom küszöbét, akik egyházi fenntartást sem fizettek, s közömbösen nézték, amikor a nagy fizetést felemelték, az egyház sziszifuszi küzdelmét és anyagi nehézségeit. Voltak olyanok, akik névtelenül, egy-egy lejt odavetettek, nagyon kikötve, nehogy valaki is megtudja… Voltak olyanok, akik az egyházzal való megszakítást felsőbb parancsra, figyelmeztetésre teljesen megszakították, de akkor sem kötötték újra, amikor az idők változtak, a parancsnak már nem volt ereje, amikor senkitől sem függöttek. És végül voltak olyanok, akik amikor a nyomás alább hagyott, vagy éppen nyugdíjba mentek, akkor újra felvették a kapcsolatot az egyházzal, egyháztagok lettek, járták a templomot, meghozták a maguk áldozatát. Aztán van egy pár olyan is, aki amikor a megszokottnál is nehezebb és üldözöttebb lett a pap, az egyház, akkor otthagyták az egyházat, a papi foglalkozást. Aztán, amikor enyhült a helyzet, akkor vissza jöttek az egyházhoz, s mintha mi sem történt volna, tekintélyes papi állásba jutottak… Én ezt nem irigylem. Nem is hibáztatok senkit. Magam is tárt karokkal fogadok mindenkit, aki megtér, visszajön. De azt is megmondom, hogy én nem vallom azt, még ha Jézus mondta is, hogy az Isten jobban örvend az egy megtérőnek, mint a 99 meglevőnek… Na, hát szépen is néznénk ki, ha a mi egyházunk is jobban örvendene azoknak, akik a nehéz időkben elmentek, s most, amikor könnyebb lett, vissza tértek. Akkor azok, akik végig itt maradtak, akik vállaltak minden nehézséget, méltán meg lehetnének bántva, mint a tékozló fiú bátyja. Igen, én is azt mondom, jöjjön vissza mindenki, aki teheti, mi szívvel fogadjuk, de azért, hogy ő vissza kullogott, ne várjon nagy lakomát, püspöki széket, hanem elégedjék meg annyival, amennyit azok kapnak, akik mindent vállaltak és végig kitartottak.

Itt még azt is meg kell említenem, vagy jegyeznem, hogy tisztábban lássuk a dolgokat, hogy a papi pályát elhagyó, a papi foglalkozást felcserélők között vannak olyanok, akik csak a papi foglalkozástól váltak meg, azt cserélték fel, de azért egyházi pályán maradtak. Ilyenek az egyházi központban dolgozók, a teológiai tanárok, s akár maga püspök is, bár a püspök a legfőbb pap, akinek nem egy, de sok gyülekezete, híve van, s a többiek is maguk helyén és módján az egyházért dolgoznak… Én azonban, s ez az én egyéni véleményem, akár tetszik, akár nem, egy a hivatását becsülettel megélő falusi papot többre tartom, mint akármilyen más egyházi alkalmazottat. Mint ahogy egy jó falusi orvost, aki ellátja a betegeit, többre tartom, mint azt az orvos professzort, aki leadja, vagy megtartja a maga heti 4-5 óráját, vagy előadását. Igen, mert az egyetemi tanár, megfelelő körülmények között készülhet rá előadásaira, amelyet csak a tanulók hallgatnak, de az a falusi pap, fel sem sorakoztatható nehézségek között készül szolgálataira, amelyet igen sokszor gyanakvó, leselkedő, rossz indulatú és dolgokat helytelenül értelmezők is hallgatnak… De mindez csak paránya mindazoknak a nehézségeknek, amelyben egy falusi pap éli a maga életét, s tölti be hivatását, ami nehézzé teszi ezt a különben szép pályát.

Amikor ezeket a sorokat itt írom, illetve gépelem, több szempont is vezetett, vezet… Az egyik az, hogy nem tudom tétlenül tölteni nyugdíjas éveimet, napjaimat. Valamivel foglalkoznom kell. A másik az, hogy amikor magam elgondoltam és kezdtem felsorolni, hogy csak azóta is, amióta én figyelem az egyház életét, mennyien hagyták el a papi pályát, gondolkodóba estem. Én merem állítani, hogy még az egyházi emberek, még a papok sem gondoltak arra, vagy ha gondoltak is, nem is tudják, hogy mennyien hagyták el a papi pályát csak az utolsó 80 esztendőben, hogy erre is világosságot vessek és rámutassak arra, hogy mindez a papi pálya nehézségeivel magyarázható. De tettem azért is, hogy azokkal szemben, akik otthagyták ezt a pályát, megijedtek a reájuk váró feladatoktól, és választották a könnyebb és kényelemesebb, a nagyobb kenyeret adó pályát, azokkal szemben elmondjam az én dicséretemet, teljes elismerésemet azokkal szemben, akik az egyháztörténelem legnehezebb szakában, a 2 világháborúban és azután, vállalták ezt a keresztet, és vitték és megtartották ezt az egyházat. Mert mondjon ki amit akar, nekem az a meggyőződésem, hogy az egyház jelene és jövője, legalább is 80%-ban a kötelességüket híven teljesítő, hivatásuknak élő lelkészeken fordul meg, vagy biztosítódik… Ezt pedig, ha többel nem is, ezzel a szerény írással is méltányolni, kifejezésre akartam juttatni. Aztán még azért is, ahogy amikor magam is mindenek tudva felteszem a delillai kérdést, hogy miben rejlik a te erőd Sámson, azaz miben rejlik a te erőd te unitárius Sámson, te Unitárius Egyház, más is feltegye, és keresse a feleletet. Mert az tagadhatatlan, hogy annyi fiatalon elhalt, és annyi olyan után, akik elhagyták a papi pályát, ez az egyház még mindig él, sőt, mint a főnix madár, újra és újra megelevenedik, annak mély és nagy okai vannak, kell, hogy legyenek, s ezt a forrást kell, hogy kiaknázni.

Mikor azonban felsorolta a fiatalon elhalt lelkészeket és a következőkben felsorolom azokat, akik a papi pályát elhagyták, kijelentem, hogy senkit bántani nem akarok, legyen mindenkinek az ő belátása szerint. Mindössze megállapítom és hirdetem, hogy az egyházat nem rendítette meg, nem is semmisítette meg, mert ima a többiek megtartották, s hisszük, hogy meg is fogják tartani időtlen időkig.

Szerkesztő hozzászólása: Isten nyugtassa nagyapámat, szellemisége ez írásból is kicseng. Az egyházáért mindig nagyon buzgó lelkész-esperes ma nem így írná meg véleményét, hiszen a szép megfogalmazás mögött is érezni lehet a csalódottságot és a megfélemlítést, amely eszközzel sok esetben hallgatásra bírták az igazmondásáról híres, nagyszerű szónok Kelemen Imrét. Sokan úgy gondolták, hogy eltemették a nyilvánvaló dolgokat nagyapám halálával. Ám napjaink tényszerű igazsága lett az, amit Kelemen Imre sokszor elmondott: mára a nagyon elhatalmasodott érdekek harcaiban egyházunk megváltozott.

Születésileg s azután is sok esztendőn keresztül nem ez volt a neve, hanem Fikker János. Tehát valami nem magyar eredet volt. Mezőszentgyörgyön született 1907-ben, október 16.-án. Hogy kik voltak a szülei nem tudom, nem is fontos, de a testalkata és világszemlélete a némethez hasonló volt. Elemi iskoláit szülőfalujában kezdte és végezte. A Gimnáziumot Kolozsváron, az unitárius gimnáziumban végezte. Szorgalmas és jó tanuló, éles eszű gyermek és ifjú volt, mert az akkori nehéz érettségin először próbálkozva ment át. Az érettségi bizonyítvánnyal beiratkozott a kolozsvári Unitárius Teológiára. A teológián az előadásokat rendesen látogatta, mindig a maga idejében kollokvált és vizsgázott. A teológiai évek alatt jó szónoknak, jó pennájú teológusnak, jó szavalónak, jó előadónak bizonyult. A teológia elvégzése után, Angliába küldték tanulmány útra. Két évet töltött Angliába, ahol megtanult angolul, de megtanulta az angolokkal szembeni un-szimpátiát is. Igen szerencsés volt, mert amikor haza jött, mint fiatal kezdő pap, mindjárt megkapta Aranyos-szék legjobb parókiáját, ahol anyagi gondjai nem voltak, s tudta képezni magát, tudta járni a vidéket, s készíteni álmainak valóra váltását. Jó meggyőző erejű szónok volt, aki hamarosan, mint ellenzéki vezérnek csapott fel s támadva az akkori egyházi igen rossz, érdekek hajtotta vezetést, sokaknak tetszését megnyerte. Igen okos és előrelátó politikával megszervezte az úgy nevezett “Medgyesi” egyházi forradalmat, amely elsöpörte a Boros püspök vezette egyházi garnitúrát, s a forradalom a maga embereit állította be az egyház gépezetébe.  Sokakról szándékosan megfeledkeztek, viszont a harc után sok a hős, mondja a közmondás. Így került be Fikket, illetve akkor már mint Abrudbányai János az egyházi központba, teológiai tanárnak. Nemsokára, egész fiatalon a teológia dékánja lett. De mint dékán, mondják az utána következők, sok mulasztást követett el. Az adminisztrációnak nem volt híve, de nagy beszédeket tartott. Aztán jött a bécsi döntés. Politikai síkra tévedt. Imperialista politikával készítgette útjait felfelé. Teljes német barát volt. Egy újságcikke miatt menekülnie kellett. Az összeomlás után, távollétében, 20 évre ítélték. Magyarországon lelkészi állást vállalt. Nem adták ki Romániának, s barátja Simándi megmentette. Az 56-os forradalomkor újra exponálta magát. Elítélték. Mikor a börtönből kiszabadult, nem vállalt lelkészi állást, bevallása szerint hiányolta az egyház részéről, hogy az egyház megvonta támogatását tőle és az elítéltektől, és kiszolgálta a politikai hatalmat. Világi pályán próbált elhelyezkedni. Ő is a könnyebbet választotta, amikor az a lelkészi pálya megviselte. Aránylag fiatalon halt meg, a sors megviselte, a benne levő tűz, láng korán elégette.

Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hogyan írja a nevét, egy s-el és i-vel, vagy két s-el és y-al. De hát ez nem is fontos, a lényegen nem változtat. Nem különösen ebben a minden ilyen címet felrúgó világban. Andrási György, 1938 november 13.-án született Segesváron. Abban az időben szülei Segesváron éltek. Később aztán Besztercére költöztek. Iskoláit Segesváron kezdte el, majd Marosvásárhelyen folytatta. Érettségi bizonyítványt is Marosvásárhelyen szerzett. Kezében az érettségi bizonyítvánnyal, a kolozsvári Unitárius Teológiára jelentkezett. A teológián szorgalmasan tanult, vizsgáit rendesen letette. Mikor elvégezte a teológiát, a gyakorló évre kihelyezték Oklándra, ahonnan a lelkészt egy évvel azelőtt letartóztatták. A gyülekezet egy kisebb része szívesen fogadta az új lelkészt, de nagyobb része még mindig várta a régi, letartóztatott lelkészt. Aztán teltek a hónapok, évek. Az idők az Andrási malmára hajtották a vizet, ő letette a nagypapi vizsgát is. Közben az állam sürgette azoknak a helyeknek a betöltését, ahonnan a lelkészt letartóztatták, elítélték, mondván, hogy a lelkész ha kiszabadul, akkor sem mehet oda vissza. Andrási ezt ki is használta és nagyon kardoskodott a végleges kinevezésére Oklándra. Az oklándi egyházközség is 4 év után betöltötte az állást és megválasztotta Andrásit lelkésznek, majd a pap magára maradt felesége is kiköltözött a lelkészi lakásból, s az egész lakást átadta Andrásinak. Andrási aztán meg is nősült, családot alapított. 1964-ben, a nagy amnesztiával kiszabadult Kelemen Imre, a volt oklándi pap, oda ment vissza, Oklándra, ahol felesége, családja volt. Egy kicsit a híveket és Andrásit is megzavarta a dolog. Voltak hívek, akik fel akartak menni a püspökhöz, hogy Kelemen Imrét helyezzék vissza, amit én leintettem. Egy pár szolgálatot végeztem ott, ami a gyülekezet nagy részének lelkesedését, de a lelkészből nagy féltékenységet váltott ki. Én a leghatározottabban kijelentettem, hogy ha lehetne sem jönnék vissza Oklándra, így aztán Andrási is megnyugodott. Aztán addig erre, addig arra, amíg összeköttetései révén, a nehéz lelkészi állást felváltotta a könnyebb egyházi-gazdasági tanácsosi állással, s otthagyta Oklándot és felköltözött Kolozsvárra. Azt mondhatja, hogy más is, minden lelkész ezt tenné, ha lehetősége volna rá. Én azonban azt mondom, hogy nem minden lelkész tenné le a palástot, választaná azt a könnyebbet. De mi is lenne, ha minden lelkész egy könnyebbet választana? Akkor lenne-e szükség egyházi tanácsosra, teológiai tanárra, püspökre? De hála Istennek vannak, akik ezt a nehéz lelkészi állást halálig vállalják és betöltik.

A Nagyhomoród völgyében meghúzódó, kis unitárius vallást követő lelkekkel lakott Recsenyéden született Balázsi Dénes 1936 december 19.-én. Egyszerű székely földműves gyermekként lépett be ebbe az életbe. Ebben a kis faluban, szülei gondozása alatt nőtt, szépen fejlődött, s töltötte be a hozzá fűzött reményeket. Elemi iskoláit ott, Recsenyéden végezte el, s miután szorgalmas, jó tanuló gyermeknek bizonyult, sem ő, sem a szülei nem elégedtek meg az elemi iskolai végzettséggel, hanem további iskolába adták. Így került az udvarhelyi ipari líceumba, ahol a kézügyessége mellett, a szellemi tantárgyakból is jó eredményeket ért el. Akkor, ebben az iskolában szerzett bizonyítvány, felért a gimnáziumok érettségi bizonyítványával. E bizonyítvánnyal, amely az érettséginek felelt meg, beiratkozott a kolozsvári Unitárius Teológiára. A szüleinek is ez volt a kívánsága, s maga is jó lélekkel ment a teológiára, mert szüleitől vallásos nevelést kapott, s a templomlátogatásra is jó példát látott. A teológián szorgalmasan tanult, és készült a papi pályára. Rendesen kollokvált és vizsgázott, s úgy látszott, hogy az életben is egy igen rendes, szorgalmas és kötelesség tudó lelkész lesz belőle…

A teológia elvégzése után, a székelyszentmihályi egyházközségünkbe kapott kinevezést, mint gyakorló lelkész. Székelyszentmihályon, nem lehet tudni, hogy miért, de megtörtént az első baj. Lehet okolni az akkor időket, amelyek nem kedveztek a papi pályának, lehet okolni a székelyszentmihályiakat is, akiknek a fiatal pappal szembeni magatartása igen fölényes volt, és lehet okolni magát a lelkészt is, akit a dolgok túlságosan érzékennyé tettek. A helyzet az volt, hogy a demokrácia nagyon kilátástalannak mutatta a papi pályát, s akiben nem volt erős a hivatásérzet, az hamar ott hagyta a papi pályát, és választotta a könnyebbet. Balázsi is ezt tette. A helyzet az volt, hogy ennek a fiatal lelkésznek a haja vörös volt, s az ilyen hajú embert a székelyek nem szerették, gúnyolták, ami igen rosszul esett és úgy gondolta, hogy neki nincs jövője ezen a pályán, mert egy gyülekezet sem fogja megválasztani papjának. Ezért fordított egyet a köpönyegen, és átment a tanári pályára. Azt, hogy ezt a pályát, illetve az egyetemet  és miként végezte el, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy Szentléleken tanárosodik és néha egy-egy cikket ír egyik-másik újságba. Ő is egy azok között, akik a papi pályát, ezt a nehéz pályát egy könnyebbel cserélték fel. Úgy tudom, hogy az egyházzal semmi kapcsolatot nem tart fenn.

1950 május hó 4.-én született Dicsőszentmártonban. Apja Bartha Sándor és anyja Kecskés Jolán. Egyszerű, de igen jó, nemesen gondolkodó család, amelybe beleszületett a fent nevezett. Mint gyermek, igen csendes, szófogadó és a szüleit szerető és megbecsülő gyermek volt. Iskoláit Dicsőszentmártonban kezdte és folytatta is, el egészen az érettségiig. Mint elemi iskolái és gimnáziumi, vagy középiskolás növendék, szorgalmas, kötelességtudó gyermek és ifjúnak bizonyult. Értettségi után, a pályaválasztásnál voltak nehézségek, mert nem volt úgy felkészülve, hogy a nehéz felvételi vizsgát megbírta volna, éppen ezért, talán az édesanyja tanácsára és kívánságára a teológiára iratkozott be. Tehát a papi pályát választotta. Itt sikerült a felvételije és be is jutott a teológiára. A teológián elég rendesen végezte a tanulmányait, s ha olykor maradt is el nyárára egy-egy tantárgyból vizsgája, őszire mindig rendbe hozta a dolgokat. Szülei, s különösen az édesanyja nagyon örvendett annak, hogy a fiukból pap lesz. A Protestáns teológiát el is végezte, annak rendje és módja szerint, és a papi diplomával a kezében elindult a papi pályán. A püspök ki is nevezte gyakorló segéd lelkésznek Marosvásárhelyre, mert a teológiát végzettnek egy évig gyakorló segéd lelkésznek kell lennie, amikor elkészíti a nagypapi vizsgára a dolgozatát és leteszi a nagypapi vizsgát. Talán itt volt a baj. Ha egy kis falusi gyülekezetbe kerül, nem lett volna baj. De amikor meglátta a vásárhelyi intelligens gyülekezetet, s abban néhány nyugalmazott lelkészt, olyan gátlásai lettek, hogy őszintén szembe állva a marosvásárhelyi lelkész-esperessel, azt mondta, hogy neki olyan gátlásai vannak, hogy ő nem tudja vállalni ezt a szószéket, ő lemond a lelkészi állásról. Elhatározását mindjárt papirosra vetette, és elküldötte a püspöknek, és így elhagyta a lelkészi állást. Elment könnyebb pályára, de tiszteletre méltó benne az, hogy őszinte volt. Elhagyta a lelkészi pályát, de megmaradt jó egyházi szellemű embernek, akire az az egyházközség, ahol él, vagy élni fog, mindig számíthat reá.